Az alábbiakban az alföldi közepes és kis tájegységek viseleteit tekintjük át, a legjellegzetesebb viseleti típusok szerint.
Alföldi mezővárosok viselete
Az Alföld összességében a 17. század folyamán lakatlanná vált, kivételt képeztek a nagyobb alföldi mezővárosok-Kecskemét, Debrecen, Hódmezővásárhely, Szeged, Nagykőrös. A városok népességének összetétele igen vegyes volt, a foglalkozások, életmódok meghatároztak a viseleteket is. A 18. század során az Alföld újratelepítésekor sokfelől érkeztek bevándorlók, akik mind magukkal hozták kultúrájukat. A 19. századra valamennyire homogenizálódott az öltözködés. Összességében a viseletek a polgári öltözködéshez álltak közel.
A mezővárosi női viselet a 19. század elejére alakul ki. Hosszú szoknyát hordtak, hozzá kötényt, fejükön pártát. A párta viseletét a századfordulón hagyták el, amelyet főleg a Jászságban, Debrecenben és Hódmezővásárhelyen viseltek.
A kecskeméti viselet volt az egyik legdíszesebb, legelőkelőbb. A polgárias elemek megjelentek a paraszti öltözködésben is. A női ruhatár részei voltak a nehézselyem és finom bársonyöltözékek, glaszékesztyűk, napernyők és csipkés batisztkendők. A viselet kiegészítőiben eltérés volt az egyes felekezetek között. Míg a katolikus asszonyok aranycsipkés főkötőt hordtak, addig a reformátusok gyöngyökkel készített kecskeméti csipkés fejkötőt.
A férfiak sötétkék posztómándliban és posztó-selyemmellényben, zsinóros magyar nadrágban vagy rajthúzliban és sarkantyús csizmában jártak.
Hasonló volt a Jászság mezővárosainak viselete is, ahol a 19. század közepére a női viselet meghaladta fényűzésben a nemesi hölgyek öltözetét.
A mezővárások mesteremberei is változatosan öltözködtek. Voltak városok, ahol Ők jelentek meg a legdrágább öltözetekben. A céhbe kerülés után a mesterember az adott mesterséget űzők viseletét kezdte hordani. Különböző anyagokból és más színű ruhadarabokból állt a mindennapi viseletük. Minden mesterember magán viselte ezüst miniatűrben saját mesterségének jellegzetes szerszámát.
A mezővárosok közül Szeged öltözködési kultúrája volt a legváltozatosabb még az 1879-es nagy árvíz előtt. A különböző városrészek lakóit meg lehette különböztetni egymástól ruhájuk alapján. Másképpen öltözködött a belvárosi polgár, mint az alsóvárosi paraszt ember. Jellegzetes viselettel rendelkeztek a szegedi halászok, akik fehér szűrposztóból szabott zöld posztószegővel és selyemzsinóros megkötővel ellátott felsőkabátot un. kankót hordtak.
Jellegzetes női viselet volt a városokban a kisbunda, férfiaknak pedig a suba.
Hortobágyi pásztorviselet
A pásztorok élete, életmódja sajátságosan alakult, hiszen távol éltek a falvaktól városoktól. Viseletüket Ők tartották meg a legősibb formában, az öltözködés elemei csak nagyon lassan változtak. Általános viselet volt körükben a vászoning és gatya, bocskor, szűr, különböző bőrruhák és a suba. Ahhoz, hogy a vászonruha vízhatlan legyen és védjen az élősködőktől hájjal kenték be. Ezt sosem mosták, helyette sokszor kékre festették, így alakult ki a jellegzetes kék pásztorviselet. A legkönnyebben elkészíthető ruhadarabokat kedvelték, ilyen volt a bőrből készült hátibőr. Jellegzetes darab volt még a ködmön, amelyet ősszel és tavasszal hordtak. A vízhatlanság elérése miatt ezt is hájjal kenték meg. A szűr is elterjedt viselet volt, amelynek nagygalléros változatát hordták munkához, a cifraszűrt pedig ünnepi alkalmakkor.
Mivel a bőrruhákat, szöveteket hájjal kenték be így a kellemetlen szagokat posztó rávarrással fedték el. A később kék posztóból készült nadrágot , un. rajthúzlit hordtak. Lábbelinek nyáron általában nem hordtak semmit, legfeljebb bocskort kötöttek a lábukra. Gyolcsból készült bő inget és gatyát hordtak. Fekete lajbit és gubát viseltek felül.
A férfiak bő vászongatyát és inget hordtak nyáron. Ünnepi viseletük eleme volt a fehér sifoning, amelyet kihímeztek. Ilyenkor zsinóros magyar nadrágot és ezüstgombos mellényt hordtak. A mellények és kabátok sötétkék posztóból készültek, de az 1910-es évektől fokozatosan fekete színű lett.
A női viseletben az 1930-as évektől a lányok és asszonyok ruháit azonos anyagból varrták. A blúzt, szoknyát és kötényt egybevarrták, és alá alsószoknyát vettek. A mennyasszonyi öltözék nem fehér, hanem sötétzöld vagy borszínű volt. Felül gyolcsing, alul sok alsószoknya és a színes bokrosszoknya alkotta az öltözéket.
Pünkösdkor is színesben voltak, a lányok rózsaszínben az asszonyok piros vagy bordó ruhában. Érdekesség, hogy az idősebb asszonyok sem teljesen sötétben, feketében jártak. Fiatalabb kori ruháikat kihímezhették, így látható volt idős asszony fehér blúzban is. Összességében a tápéi viseletre jellemző volt a díszítettség, cifraság.
Ezzel ellentétes volt a fenti Bodrogközi viselet. A lányok, asszonyok a gyolcs ingvállra színes anyagból készült kabátkát hordtak. Az öt-hat keményített alsószoknya fölé selyemszoknyát vettek. Lábukra fekete, sárgaréz szöges csizmát húztak.
Egyéb Alföldi kistájak viseletei
A Jászságban, Kunságban és Hajdúságban jellegzetes női viselet a kisbunda, amely 6 bőrből készült. A paraszti női ruhatár egyik legdrágább darabja volt, nagy becsben tartották. A szegényebb emberek, különösen Debrecen környékén hordták a gubát.
Az alföldi kistájak közül kiemelhető Tápé és környéke hagyományos viselete, amely sokáig megőrizte jellegzetességeit. Tápé a mai Szeged része, korábban önálló település volt.
Forrásaim: Varga Marianna (1982) Néprajz mindenkinek – Magyar népviseletek régen és ma. Az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége és Hazafias Népfront- Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest.
Flórián Márta (2001) Magyar Parasztviseletek. Planétás Kiadó, Budapest.
Magyar népviseletek 