Felföld kisebb tájegységeit kilenc nagyobb egységbe lehet sorolni, ezen belül is Zoborvidék, Zsitva, a Garam völgye és az Ipoly völgye mentén lelhetőek fel a legnevezetesebb kistájegységek. Ezek a Felföldi nagytájon a legváltozatosabbak, akár a szomszédos falvak viseletei is teljesen eltérhetnek egymástól.
Zoborvidék, Nyitra viselete
Ezen a területen őrizték meg a legarchaikusabb viseleti formákat a Felvidéken. A legjellegzetesebb női ruhaféle a hosszú ing volt, amelynek mellévarrott szűk ujján nem volt kézelő. Ez a ruhadarab nagyon lassan vált szét ingre és pendelyre. Zoborvidéken a pruszlikokat és szoknyákat azonos anyagból varrták. Nem volt divat a széles, bő szoknya, csak néhány alsószoknyával gömbölyítették a csípőt.
Zsitva és Garam völgye
Kiemelhető ehhez a kis tájegységhez tartozó Martos viseleti kultúrája. Martos Komárom és Érsekújvár között helyezkedik el.
A 19. század végi vízszabályozásnak köszönhetően itt is meggazdagodott a népesség, és ez megjelent az öltözködésben is. Mind a férfi mind a női öltözékek túldíszítettek voltak. Drága selyem pántlikával díszítették a lányok magukat és ruhájukat. Jellegzetes asszonyi viselet itt is és a Felföldön több helyen az előhajat takaró, homlok felé csúcsos, fekete selyem vagy klott főkötő, a pintli. Kedvelték a kékfestő anyagokat, így idővel eleve kék anyagból varrták ruháikat.
A szoknyák rövidek voltak, a térdet éppen takarták. Négy-öt szoknyát is felvettek egyszerre, amelyet csípőpárnára ún. puffandlira erősítettek. Felül inget és rajta pruszlikot hordtak. Vattás kabátot, kacit is hordtak télen.
Alsó-Garam mente viseletei
Két nagyobb csoportot lehet ezen a területen elkülöníteni. Az első csoport a derékban elvágott, lábszárközépig érő húzott szoknyát, blúz-szerű felsőrészt hordók. Ide tartozik: Muzsla, Ebed, Szögyén, Sárkány, Kisújfalu, Köbölkút és Párkány.
A második csoport a Bény és Kéménd településekre jellemző, itt erősen hosszított derekú felsőrészt és rövid szoknyát hordtak.
Az Alsó Garam menti településekre egységesen jellemző viselet a női bujázó vagy bulázó, amely áttetsző fehér anyagból készült fejkendőt jelentett. Szintén hasonló a ruhák anyaga, amely jellemzőem házi vászonból készült. A férfiak vászoninget és gatyát hordtak munka közben és ünnepekkor is.
A fent említett két csoport közül az első legjellegzetesebb települése Muzsla. Itt a századfordulón a polgári divat hatására megjelenik a sonkaujjú, csipkés blúz. Kötényt viseltek a szoknya fölött, viszont az asszonyok főkötőt nem hordtak, kendővel kötötték be fejüket.
A második csoport viselete Bény, Kéménd és még négy településen jelent meg, amelyeket szokás volt „kurtaszoknyás hatfalunak” is nevezni. Itt a lányok és menyecskék hosszú derekú felső részt viseltek rövid szoknyával és piros csizmával. A szoknya több rétegből állt, és ezeket a már említett puffándlira rögzítették. A sajátos viselet, sajátos sziluett kölcsönzött a Bény környéki nőknek. Már a gyerekeket is két éves kortól hasonló ruhában járatták. Keletre is terjedt ez a viselet, megjelent Balassagyarmaton és környékén is.
Galga menti viseletek
A legjellegzetesebb viseleti kultúra Galgamácsán, Turán és Boldogon alakult ki.
Galgamácsán is hasonló rövidszoknyás öltözet volt a jellemző, amelyet egészen az 1960-as évekig megtartottak. Turán jellemző volt a bő ujjas ingváll és nyakbavaló kendő. A ráncolt szoknya jellemző, így olyan anyagot választottak, amelyet szépen lehetett behúzni. Nagy brokátból készült főkötőt hordtak és fehér varrott vállkendőt. A férfiak az országban egyedülállóan kék posztóruhában jártak.
Boldogon gyolcsból készültek a vállkendők és ezeket rakott fodor szegélyezi. A szoknyák posztóból készültek és kevés díszítés volt rajtuk.
Palóc népviselet
A palócok az egyik leghíresebb felföldi népcsoport, akik Nógrád, Heves, Borsod és Pest megye egyes részein élnek.
palóc férfiak viselete volt az egyik legegyszerűbb a magyar népviseletek között. Ruhájukat maguk szőtték-fonták, hosszú hajukra nagy-karimájú kalapot tettek. Vászoninget hordtak, amelynek kézelőjét zöld fonallal kivarrták.
A női viseletben is a kendervászon jelent meg legerősebben. A munkához ebből az anyagból készült inget, pendelyt viseltek.
A palóc viselet színesedése a 19. század végén kezdődött. Ekkortól a női ünneplő viselet anyaga a kékfestő. A századforduló folyamán a vastag posztó szöveteket felváltják a könnyű selymek. Az olcsóbb gyolcsot és flanellanyagokat hétköznapi ruhának és dolgozóruhának használták. A női viselet itt is rövidszoknyás. Felül bő ujjú tüll ingvállat és pruszlikot hordtak.
Ettől eltérő a szintén palóc vidéken elhelyezkedő Felsőtárkány, Őrhalom és Hugyag viselete. Itt hosszú szoknyát hordtak felül ujjas blúzfélével ún. réklivel. A hideg évszakokban fekete klottból, posztóból vagy kékfestőből készült vattával bélelt kabátot hordtak. A 20. század elején csipkegalléros blúzban, selyem vagy bársonyszoknyában jártak és kötény már nem kötöttek.
Híres még a Nógrád megyei Hollókő viselete, ahol még a 20. század közepén is paraszti viseletben jártak az emberek. Itt őrizték meg legtovább, és tovább is fejlesztették parasztos, színes viseletüket. A női viseletben a szoknya krinolinszerűen alakult, és biedermeier-szerű vállkendőt hordtak. A menyasszony legértékesebb hozománya a báránybőr ködmön volt, és annak ujjatlan párja a kisködmön.
A férfiak csizmába húzható posztónadrágot, nyáron vászongatyát hordtak.
Matyók viselete
A matyók a Miskolc közelében lévő három településen Mezőkövesden, Szentistvánon és Tardon laknak.
A 19-20. század fordulóján vált az egyik legismertebb magyar népviseletté, előtte a palócok egyszerűbb öltözködéséhez hasonlított. A női viseletben a korabeli polgári divat hatására a szoknya hosszú és az alja harang alakban kifelé bővül. Felül blúzféléket hordtak, amelyeket derékban karcsúsítottak.
A matyó viseletre jellemző a drága anyagok és túldíszítettség, amelyet a környező tájak népei ki is gúnyoltak. A matyók számára az öltözködés volt a legfontosabb, így akár a napi betevőről is lemondtak egy-egy szép ruhadarab érdekében. Ilyen darab lehetett az ún. kurzsu, amely derékig érő, hímzett juhbőrből készült ködmönt jelentett. Ezt a lány kelengyének kapta, és ez számított a legdrágább ruhadarabjának. Nagy, cifrarojtú selyemkendőket terítettek a vállukra, amelynek színe az életkorral változott. A fiatalok világosabb színekben jártak, míg az idősebbek egyre sötétebbe. Pártát nem hordtak a matyó lányok. Az asszonyok kontyukra csúcsos főkötőt, tokut tettek.
Ünnepeken és a menyasszony is viselte az ún. bőkötőt, a fekete klottból vagy selyemből ráncolt széles kötényt. Ennek alját is drága aranycsipkével, arany-ezüst sujtással díszítették.
A férfi viselet is hasonlóan díszített volt. A legény legértékesebb ruhadarabja a kurzsuhoz hasonló cifraszűr volt, amelyet házasember korában is hordott ünneplőnek. A századforduló után vált szokássá a szűr kihajtott elejére csillagokat hímeztetni. Ezek a darabok voltak az utolsó viselt szűrök. Subát és ködmönt is hordtak, utóbbi jobban elérhető volt mindenki számára. A finomabb posztóból varrt nadrágok és ujjsok megkésve értek a matyókhoz.
A matyó hímzés az 1870-es években kezdett kialakulni, amikor a matyó asszonyok érdeklődni kezdtek a szűcsök által használt hímzések iránt. A különböző díszítéseket ragyogónak hívtak, amelyek felkeltették az asszonyok figyelmét is. A mai is ismert matyóhímzés először a fehér ingujjak végén jelent meg. Stilizált virágmotívumok, jellegzetes matyó rózsák kerültek a ruhadarabokra. Ezeket már nem csak saját használatra, hanem eladásra is készítették árulták, így lett országosan ismert a matyó hímzés.
A ragyogóan díszített öltözködés és pazarlás visszaszorítására 1925-ben egy egyházi rendeletben korlátozták az öltözékek díszíthetőségét. Ettől kezdve hanyatlásnak indult a matyó viselet és hímzés divatja. Egészen az 1950-es évekig, amikor a Háziipari Szövetkezet az eredeti hímzések megrendelésével próbálta fenntartani ezt a népi viseleti formát.
Az alábbi videóban a matyó kulturáról és öltözködésről kapunk átfogó képet:
Magyar népviseletek 